Love at first sight

Kategória: Általános, Romantikus

Figyelmeztetés: SLASH, Erotikus tartalom

Szerelem első látásra. Mindenki számára ismerős kifejezés, ám alig találunk valakit, aki hisz benne. Az emberek racionális gondolkodásába egyszerűen nem fér bele az, hogy elhiggyék, a szerelemet nem feltétlen kell, hogy ismerkedés, beszélgetés és megismerés előzze meg. Igen is megtörténhet, hogy csak sétálsz, és megpillantod, és bár idegen, mégis vonz, megfog, és úgy érzed, az életedet is odaadnád, ha ő is észrevenne téged a tömegben.
Illetve hiába vannak olyanok, akik képtelenek hinni benne, ők is mind egytől egyig átélték már. A pillanatot, amikor szembejött és óvatosan végigmérték, vigyázva, nehogy észrevegye. A szívük hirtelen kezdett hangosan dörömbölni a mellkasukban, és az ő fantáziájuk is szárnyra kelt. A kép az ő agyukba is belevésődött, hogy aztán arra a pár másodpercre emlékezhessenek hetekig, napokig vagy akár csak néhány percig, amíg az élet fontosabb dolgai újra ki nem töltik a gondolataikat, ilyen értelmetlenségek helyett.
Az a nap is éppen ugyan olyan volt, mint a többi hétfő. Hideg, szürke, unalmas és várakozással teli.
Na jó, ez most rosszabbul hangzott, mint amilyen a helyzet valójában. Igazából teljesen jól érzem magam a bőrömben, az életem átlagosnak mondható.
Az idő tényleg kimondottan hűvös volt, ami nem meglepő, mivel tél volt. A hópelyhek - melyek az égből szállingóztak – a kabátomon és a hajamon landoltak. Sose szerettem elázni, így gyorsítottam lépteimen. A buszmegálló csak néhány sarokra volt az iskolától.
Szerencsére nem kellett sokat várnom a buszra, néhány perccel később kissé sem bizalomgerjesztő hangokat hallatva lefékezett előttem, én pedig a lehető leggyorsabban szálltam fel, és néztem ülőhely után.
Egy hely sem volt, ahol nem ültek. Az öreg néni vagy a katonaruhás kecskeszakállas fickó mellé pedig inkább nem vágytam. Nem mintha az előítéletek híve lennék, mondhatni kimondottan gyűlöltem, hiszen nekem is kijárt belőle.
Bár nekem nem a külsőm volt feltűnő vagy szokatlan, a korom sem adott aggodalomra okot, és tudtommal bűzleni sem bűzlöttem. Normális tinédzser voltam a magam tizenhét évével és átlagos külsejével. Barna hajam az új divatnak megfelelően meredt kissé az égnek, a gondosan összeválogatott ruháim tökéletes összhangja – a kék farmeromat leszámítva minden fekete volt – nem igazán látszott a színösszeállítást megbontó szürke kabátom miatt.
Az embereknek általában a nemi identitásom nem tetszett. Vagyis a hivatalos szavakat elhagyva olyan meleg voltam, mint amilyennek a radiátornak kéne lennie ahhoz, hogy ne fagyjak széjjel éjjelenként. A legjobb barátom – aki meglepően hetero, de félelem nélkül elvisel – egyszerűen úgy fejezi ki magát: szeretem a…
Azt. De ezt inkább hagyjuk, mivel nem igazán szeretem a trágár beszédet. Nem úgy, mint Roger, aki egyetlen alkalmat sem hagy ki, ha káromkodhat. Bár ezt már rég megszoktam…
A busz végében álltam meg végül, és amikor a hátamat az oldalának döntöttem, vettem észre őt.
Nem, nem Rogert, ez annál sokkal megrázóbb volt. Melegség öntötte el a testemet, a tekintetemet képtelen voltam levenni róla.
Egy srác volt az, akit még biztos, hogy soha életemben nem láttam, különben emlékeznék rá. Gyönyörű volt, olyan tökéletes módon. A haverjai vették körül, és beszéltek hozzá, mire elnevette magát. Lenyűgöző volt, ahogy megpillantottam a mosolygödröcskéket az arcán.
Megállt bennem az ütő, amikor hirtelen felém kapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. Reflexből néztem volna más merre, de lehetetlennek tűnt megszakítani a szemkontaktust.
Végül néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után ő tette meg, meglepetésként ért, hogy csupán azért, hogy szemtelenül végigmérjen. Elégedett, mégis édes mosoly jelent meg az arcán.
A busz hirtelen fékezett, én pedig kis híján elvesztettem az egyensúlyom. Az emberek tömegesen tódultak fel a buszra, én pedig magamban szidtam őket, amiért miattuk szem elől tévesztettem őt.
Mikor a busz tovább gördült, az utasok pedig egyhelyben maradtak, láthattam csak rá a helyére ismét. A helyre, ahol nemrég még ő ült, most azonban egy undoknak tűnő középkorú nő terpeszkedett egy zokogó kisgyerekkel.
Hirtelen pördültem meg a tengelyem körül, és reménykedtem, hogy még egyszer utoljára láthatom, ám ekkor a busz bekanyarodott, és tudtam, soha többé nem találkozom vele.

~

Este volt, én pedig az ágyamban feküdtem már órák óta, sötétben, a plafont bámulva. Hiába volt rajtam takaró, majd megfagytam. Nem értem, miért nem képesek fűteni.
A fülemben Lana Del Rey egyik lassú száma dübörgött. A telefonom kijelzőjén lévő órát nézve megállapítottam, hogy már négy órája és öt perce aludnom kéne ahhoz, hogy holnap az iskolában ne legyek hulla fáradt.
De képtelen voltam. Mert ahányszor lehunytam a szemem, mindig láttam magam előtt őt. Nem bírtam kiverni a fejemből. Képként égett az agyamba a félhosszú barna haja és perzselő tekintete.
Nem bírtam magammal, tele voltam energiával, és kedvem lett volna fel-alá futkosni a szobában. A szívem hangos dobogással reklamált a mellkasomban az elszabadult gondolataim ellen. Akartam őt. Ha mást nem, csak látni. Csak hadd lássam újra, különben megőrülök.

~

Másnap gondosan ellenőriztem a buszon minden helyet, hogy nem ő ül-e ott. Csalódnom kellett, de még reménykedtem. Az azt követő nap viszont elkezdtem lemondani róla, és péntekre már beletörődtem, hogy ennyi volt.
A kép az emlékeimben megfakult, és már csak az érzésre emlékeztem tisztán, amit a mosolya okozott.
Hétvégén próbáltam magamra erőltetni a szokásos elfoglaltságaimat – egyre nagyobb sikerrel. Visszatértem a valóságba, őt már csak az álmaimban láttam.
Na de milyen álmokban… Erre jobb nem is gondolni.

~

Hétfő reggel a szokásos nyúzottsággal ébredtem, amin az iskola gondolata sem segített. Álmos voltam, és az ágyam melege kis híján ellenállhatatlanul csábított vissza.
Aztán valahogy sikerült a reggeli készülődés után magamra kapni egy pólót, kockás inget és farmert, majd néhány falat reggeli után táskám, cipőm és kabátom magamra kapva elhagytam a lakást.
Az úton igyekeztem a fülemben dübörgő zenére koncentrálni, és a lehető legkevesebbet gondolkodni olyan dolgokon, mint például az élet értelme.
Ez egészen jól sikerült, ám a csengetés után megérkező tanár monoton hanga már nem volt elég mindehhez. Így hát egyszer csak azon kaptam magam, hogy már ismét álmodozva bámulok magam elé. A táblára néztem, majd a füzetemre, és őszintén bevallom, ötletem sem volt, mikor írtam le a jegyzetet a füzetembe.
A szünetekben Roger szórakoztatott, ám mostanában valahogy nem voltam vevő a poénjaira…

~

Az iskolát követően a lehető leggyorsabban igyekeztem haza a hóesésben. Az egyetlen, amire vágytam, hogy elterülhessek valahol. Talán megnézem a kedvenc sorozatom egy-két részét. Attól mindig jó kedvem lesz.
Mikor felszálltam a buszra, komolyan, eszembe sem jutott, hogy esetleg majd ott lesz. Már tényleg feladtam a reménykedést, és próbáltam a lehető leggyorsabban elfelejteni őt. Bár ahányszor ismét magam elé képzeltem az alakját, ez valahogy lehetetlennek tűnt.
Egy vadidegen után vágyakozni meg őrültségnek, de ebbe inkább nem gondoltam vele.
Már automatikusan sétáltam a busz hátuljába, és támaszkodtam hátammal a falának.
Hirtelen áramütés cikázott végig testemen, nem hittem a szememnek. Ott ült. Ő volt az. A szívem ezerrel vert.
Most nem vették körbe a barátai, egyedül ült pontosan ugyan ott, mint amikor először láttam. Egy könyv volt a kezébe, elmélyülten olvasta, teljesen belefelejtkezve. Kissé előre görnyedt, barna haja a szemébe lógott, de nem zavarta. A belőle áradó tökéletesség ismét elámított.
A tenni akarás érzése hatalmasodott el felettem. Nem hagyhattam, hogy megint elmenjen. Meg akartam ismerni. De mégis…
Ekkor pillantott fel. Sötét szemei találkoztak enyémekkel, felismerés csillant bennük. A szívem a torkomban dobogott. Vágytam rá.
Ajkai a már ismert édes mosolyra húzódtak, és még mindig engem nézett.
- Nem ülsz le? – kérdezte kedvesen. Hangjától remegés futott át rajtam.
Kapkodva és értetlenül néztem szét magam körül. Az nem lehet, hogy hozzám beszél.
Visszanéztem rá, értetlenkedve húzta fel egyik szemöldökét. Ez nem lehet… Nem lehet, hogy mindez velem történik meg… Pont velem…
Habozva ültem le a mellette lévő üres helyre. A könyvét becsukta, a fülesét pedig kivette a füléből. Direkt úgy helyezkedtem, hogy ne érjek hozzá. Mondhatjuk úgy is, nem mertem hozzáérni.
Ő azonban közelebb csúszott, félig felém fordult. A combja az enyémhez simult.
- Szia, Christian vagyok – nyújtott kezet. Én csak meredtem a kézfejére. A keze nem volt nagy, de az ujjai hosszúak voltak, és ahogy elképzeltem, ahogy a bőrömet érintik, éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége.
Aztán rájöttem, hogy reagálnom kéne. Christian - a név tökéletesen illett rá – türelmes volt, és szemlátomást jót mulatott rajtam. Nem bántam, mert gyönyörű volt, ahogy nevetett.
Gyorsan elhadartam a saját nevem, és kezet ráztam vele. Vonakodva engedtem csak el. A bőre eszméletlenül puha volt.
- Emlékszem rád – jelentette ki. - Te voltál az, aki a múlt héten úgy megbámultál…
Éreztem, ahogy menthetetlenül elpirulok. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa.
Ekkor a busz fékezett. Hirtelen jutott eszembe, a múltkor itt szállt le. Nem akartam, hogy elmenjen…
Felkaptam a fejem, rögtön elkapta a tekintetem. Nem mozdult.
A jármű hangosan gurult tovább.
- Nem kellett volna leszállnod? – értetlenkedtem.
- Ami azt illeti, igen. De úgy gondoltam hazakísérlek, ha nem bánod, bár nem tudom, milyen messze laksz… - bólintott.
- Negyed óra… - közöltem, ami először eszembe jutott. Nem igaz, hogy nem bírok értelmes mondatokat kinyögni.
- Nos ez esetben, ha nem bánod… – érintette meg a vállamat.
Támadt egy olyan érzésem, hogy én most bizony fel vagyok szedve, de nem, az nem lehet…
Végigsimított a felkaromon, és én átkoztam az időt, amiért kabát van rajtam.
- Persze – vigyorodtam el zavartan. – Az jó lenne – tettem még hozzá, mert úgy éreztem, valahogy ki kell fejeznem érdeklődésemet az irányába.
Tetszett az öröm az arcán, tetszett a magabiztossága. A majdnem hozzám simuló teste annál is inkább. Csak a sok-sok ruha zavart, ami elválasztotta tőlem.
Vajon hogy nézhet ki azok nélkül?
Megráztam a fejem. Ilyenekre még csak gondolnom sem szabad, ugyanis éreztem a vágyat a testemben, a vágyat az iránt, hogy megérintsem, vagy hogy megcsókoljam…
Széles mosolyából tudtam, hogy észrevette, ahogy az ajkait bámulom. Szerencsémre nem tett rá megjegyzést.
- Na és milyen napod volt? – érdeklődött.
Ezzel a kérdéssel megtörte az idegességem, és újdonsült nyugodtsággal meséltem neki arról, hogy milyen küzdelmek árán élek csak át minden hétfőt, hogy a testnevelés tanár milyen szadista, és Roger hogyan gyújtotta fel a szemetes tartalmát a szünetben.
Ő figyelmesen hallgatott, nem úgy, ahogy legjobb barátom szokott például. Tényleg érdekelte, amit mondok.
Amikor leszálltunk a buszról, jöttem csak rá, hogy bár az én szám be sem áll, róla még semmit nem tudok.
- Sajnálom, hogy ennyit fecsegek – kértem bocsánatot. – Kérlek, mesélj te is magadról…
Most jöttem csak rá, hogy pont egy magas velem. Eddig azt hittem, alacsonyabb.
- Semmi baj… - mosolygott ismét rám, én pedig képtelen voltam megérteni, hogyan tud egyfolytában vigyorogni. Lenyűgözött.
Kirázott a hideg, amikor kezem után nyúlt. Hagytam, hogy végigsimítson a kézfejemen, majd összefűzze hideg ujjainkat, miközben hazafelé vezettem.
- Mit szeretnél tudni?
- Mindent – vágtam rá azonnal, mire kitört belőle a nevetés.
- Az el fog tartani egy darabig – jegyezte meg. Vállával játékosan jött nekem. Azt hiszem, elvesztettem a józan eszem. Mindennél jobban akartam, hogy az enyém legyen.
- Épp ráérek… - vontam vállat.
- Nos akkor… Christian vagyok, tizenhat éves, szeretek gitározni. Van egy bátyám, akivel nem túl jó a viszonyom, meg egy húgom, akivel viszont nagyon jól kijövök. Nem eszem meg semmilyen zöldséget, sem gyümölcsöt, mert nem szeretem az ízét. Azt hiszem szabad szellemű  vagyok és szociális…
Lenyűgözve hallgattam beszámolóját. Áradt belőle a lelkesedés és az élet iránti szeretet. El tudtam képzelni, hogy mindenki valóban odáig van érte.
Ekkor jutott eszembe, ami eddig nem. Mi van, ha van barátja? Van valakije? Vagy ha egyáltalán nem is egy csapatban játszunk, csak barátkozni akar?
Az eddigi boldogságom semmivé foszlott, főként, mikor megérkeztünk a házunkhoz. Egyszerű volt, nem túl nagy, egy kis kerttel.
Igyekeztem a lehető leglassabban sétálni idefelé, de még így is túl rövid volt az út. Nem akartam elengedni, kapaszkodóként szorítottam az enyémtől átmelegedett kezét.
- Itt lakom… - fordultam vele szembe a kapu előtt.
- Szép ház – jegyezte meg.
Bólintottam, és akaratom ellenére szorosabban fogtam a kezét. Másodpercekig csak bámultuk egymást. Nem akartam búcsúzni…
- Azt hiszem… - kezdtem bele, de esélyem sem volt befejezni. Elengedte kezemet, és karjait a nyakam köré fonva tapadt ajkaimra
A csókja forró volt és mámorító, még ha csak másodpercekig tartott is. Ekkor eszméltem rá, hogy teljesen lefagytam, még visszacsókolni is elfelejtettem.
Mikor elvált tőlem, el is engedett, és fejét lehajtva lépett egy lépést hátrébb.
- Nos akkor én… megyek is… - Hangjából kihallatszott a zavarodottság és a szégyen. Épp hátat fordított, és elindult volna, amikor utána nyúltam, és magamhoz rántottam.
- Ne – suttogtam, és számat az övére nyomtam. Most ő lepődött meg. – Alig hogy megtaláltalak, ne hagyj itt még egyszer…
Éreztem, ahogy az állandó mosoly visszatért az arcára. A derekát ölelve szorítottam magamhoz, és feledkeztem bele a fantasztikus érzésbe. Megnyaltam alsó, majd felső ajkát, mire szájába engedtem a nyelvemet.
Eddig erről a pillanatról eddig még csak álmodni sem mertem, most pedig…
- Nem akarsz bejönni? – váltam el ajkaitól egy pillanatra.
- De, szeretnék – simított végig a hátamon, amit a rajtam lévő vastag kabáttól még mindig alig éreztem.
- Akkor egy perc… - kaptam telefonomért, de nem váltam el tőle, egy kézzel továbbra is magamhoz szorítottam. Így éreztem - amit eddig nem láthattam -, hogy valójában milyen vékony.
- Szia anya – szóltam bele a telefonomba. – Ma átjön az egyik barátom, jó?.. Oké, rendben… Persze… Nem… Nem tudom… Jó… Szia.
Kissé akadozva beszéltem, mert Christian mindez alatt először az arcomat csókolta meg, majd az állam vonalát követte végig ajkaival.
- Így nem lehet telefonálni – szúrtam le mosolyogva, miközben homlokomat az övének támasztottam. Édesen kuncogott.
A kulcsaimat kihalásztam a zsebemből, és a kapu kinyitása után kabátja elejénél megragadva vonszoltam magam után. Ő csak hangosan nevetett.
Tudtam, hogy a szüleim nincsenek itthon, sőt, csak órák múlva jönnek haza. Anya az előbb megkérdezte azt is, hogy a barátom itt alszik-e. Végiggondoltam, és nem tudtam neki felelni. Hogy jön ez a gyönyörűség az én egyszerű életembe?
Az ajtón is bejutva rögtön ajkaira tapadtam, ám ekkor feleszméltem.
- Nem zavar, ha… - próbáltam megtudni többet a gondolataiból.
- Akarlak – nyögte kis híján, és a kabátom cipzárjának esett.
Ott, ahol álltunk dobtuk le a cuccainkat, kabátokat, és rúgtuk le cipőinket. Éreztem, ahogy a vágy már az egészen apró érintéseitől is végigcikázik a testemen.
Egyszerű V kivágású, kék pólót viselt, fekete szűk csőnadrággal. A ruháin keresztül is látszott, hogy vékony és izmos, de egyáltalán nem volt kigyúrt állat. Csupán foglalkozott magával.
Szorosan átölelte a nyakam, és magához húzott. A feneke alá nyúltam, felemeltem, és a szobám felé kezdtem vinni. Meglepően könnyű volt.
- Hé, tegyél le – kapálózott jókedvűen.
- Nem. Érezd magad elrabolva. Az enyém vagy – közöltem határozottan. A vágytól megjött a bátorságom, éreztem, hogy ha nem kapom meg, belehalok. Tényleg szükségem volt rá. Minden porcikájára.
Kijelentésembe vidáman egyezett bele.
Az ágyamra óvatosan raktam le, nem maradt sokáig elterülve. Könyökeire támaszkodva nézett körbe.
- Tetszik a szobád… Ha az enyém ilyen rendezett lenne…
Bár érdekeltek szavai, nem hagytam fecsegni. Felé máztam, és szabályosan neki estem. Élvezettel nyögött fel.
Illata beszivárgott az orromba. Egyszerre volt édeskés, mégis férfias.
Az ajkai érintése megunhatatlan volt, ám mégis többre vágytam. Megmarkoltam pólója alját, ő pedig engedelmesen hagyta, hogy lehúzzam róla.
Igazam volt, mellkasa valóban kidolgozott volt, ám nem azon a túlzott módon. Izmai lenyűgöztek, végigsimítottam a kockáin. Élveztem a forró bőrének érintését.
A hajamba túrt, és lehúzott magához. Felhúzott lábai között feküdtem, teljesen hozzásimulva.
Ő is felsőmért nyúlt, ám ekkor hirtelen elhúzódtam tőle.
Feltérdeltem, és csak bámultam le tökéletes alakjára. Értetlenül tekintett rám, kissé rémülten.
Én olyan tökéletlen voltam hozzá képest. Tudtam, hogy van rajtam néhány kiló felesleg, hogy a hajam sem áll sehogy. Az arcomon minden túl nagy volt, vagy túl széles, és semmiképpen sem nézett ki jól, főleg nem volt hasonlítható ehhez a gyönyörűséghez. Szégyelltem magam mellette. Hogyan akarhatja, hogy hozzá érjek?
- Mi történt? – kérdezte, és felém nyúlt, ám nem fejezte be a mozdulatát. – Tettem, valamit? Vagy talán…
- Tökéletes vagy – közöltem vele.
Értetlenkedve vonta össze szemöldökeit.
- Tökéletes vagy, én pedig nem… - nyögtem ki.
Hirtelen rántott le, majd tepert le maga alá. Kezeivel fejem fölött fogta le enyémeket, és a csípőmre ült.
- Egy hete csak te jársz a fejemben… Kellesz nekem… Kérlek, engedj magadhoz… - suttogta a fülembe, majd az a mögötti érzékeny bőrre adott apró puszikat.
- Rendben – bólintottam gondolkodás nélkül, és összeszorított szájjal tűrtem, hogy a karom elengedése után kibújtasson a pólómból.
Éreztem, ahogy tekintete éget, de nem mertem rá nézni. Fejem elfordítva fixíroztam az éjjeliszekrényemen lévő kislámpát.
Lágyan ejtette ki a nevemet, mire felnéztem rá.
- Szép vagy – jelentette ki olyan hangsúllyal, hogy minden ellenérzésemet feledve rögtön elhittem neki.
Lassan felém hajolt, és ajkai ismét megtalálták a számat. Tenyeremmel lábán, fenekén, majd hátán simítottam végig, a gerince mentén.
Belenyögött a csókba, ez pedig cselekvésre ösztönzött.
Ismét magam alá gyűrtem, ám ezúttal sokkal óvatosabban, mintegy vigyázva rá. Úgy éreztem, meg kell becsülnöm, hogy velem van. Hogy a karjaimban tarthatom.
Többet akartam, így megkerestem a nadrágja sliccét, és gyakorlott mozdulatokkal oldottam ki. Volt már tapasztalatom a fiúkkal kapcsolatban, nem is eggyel. Ám ilyen szépséget még sosem érinthettem.
Megszabadítottam a zavaró ruhadarabtól, azzal együtt a zoknijait is lehúztam. Mikor visszatértem hozzá, nekiálltam kényeztetni minden szabad bőrfelületét, ám a fekete boxerét még nagy ívben elkerültem.
Éreztem, ahogy egyre merevebb leszek, rajta láttam is. Kezei a hátamon siklottak fel és alá, majd a nyakamat karolta át, mikor újabb szenvedélyes csókra invitált.
Kezdtem megszokni az illatát, már nem okozott eufóriát minden alkalommal, amikor megéreztem. A bőre forrósodott, és felmelegített engem is. A takaró már teljesen összegyűrődött alattunk.
Vonakodva váltam el tőle, hogy magamról is lehúzzam a felesleges ruhadarabokat. Mikor ismét hozzá simultam, immáron szinte teljesen, már csak az alsónadrágjaink voltak rajtunk.
Ekkor olyat láttam a tekintetében, amit eddig nem.
- Mi a baj? – simítottam végig az arcán.
- Semmi… - nyögte ki kis gondolkodás után.
Legördültem róla, és mellette helyezkedtem el az oldalamon, egyik kezemmel még mindig derekát átölelve.
- Mondd az igazat – kértem.
Habozott.
- Tudod én még nem igazán…
- Szűz vagy? – kezdtem el a hajával játszani.
- Ez így nem hangzott jól – fordult el tőlem.
- Szóval szűz vagy – jegyeztem meg inkább magamnak. – Éppen ezért nem is szeretnél tovább menni, és…
- Nem – kiáltott kis híján, és pördült hirtelen az oldalára hirtelen. – Én csak… Nem tudom, hogy…
Szavai itt elakadtak, én viszont megértettem őt.
- Vigyázok rád – simítottam végig a vállán. – Neked csak élvezned kell. Ne aggódj. Nincs mitől félned.
Bizonytalanul mosolyodott el. Kezem áttért a nyakára, majd arcán futott végig, finoman érintve lehunyt szemét. Belehajolt az érintésembe.
A válaszára vártam, miközben éreztem, hogy ha nem teszek valamit azonnal, a vágy szétmar belülről.
- Rendben van – suttogta. – A tiéd akarok lenni – tette hozzá.
Ezzel a kijelentésével elérte, hogy végképp elveszítsem a fejem, ám most nem estem neki. Igyekeztem a lehető legfinomabban érinteni, a legédesebben.
Csak ő számított.
Finoman húztam le az alsóját, ami alól rögtön előbukkant merev férfiassága. Tudtam, mire készülök, ám kíváncsi voltam.
- Kényeztettek már valaha? – vettem kezembe legérzékenyebb tagját.
Ő csak kapkodva megrázta a fejét. Elmosolyodtam, majd végignyaltam teljes hosszán, mielőtt számba vettem volna a hegyét. Tetszett az íze. A háta már ennyitől ívben feszült meg.
Szemlátomást nem tudott a kezeivel mit kezdeni, így végül a hajamba markolt, mikor majdnem teljes hosszát magamba engedem. Próbálta magát visszafogni, ám lassan képtelenné vált rá, és csak vergődött alattam az élvezettől.
Csalódottan nyögött fel, amikor elszakadtam tőle. Lesz még időnk erre is bőven, ám már nem tudtam tovább várni.
Az éjjeli szekrényemhez kúsztam, és kivettem belőle a síkosítót és néhány óvszert. Tényleg vigyázni akartam rá. Én is keresztülmentem rajta, tudom, milyen az első. És el tudtam képzelni, milyen bizonytalan lehet egy idegennel, akiben nem is igazán bízik.
Zihált, és idegesen nézett rám.
- Nyugodj meg – mosolyogtam rá, és simítottam végig az oldalán, miközben ismét édes ajkait kezdtem marcangolni, a csókot ő mélyítette el.
A síkosító használata után lassan, és óvatosan kezdtem el tágítani, miközben szüntelenül kényeztettem. Lassan oldódott fel, ám mikor eltaláltam azt a bizonyos pontot testében, már ismét remegett a gyönyörtől.
- Engedd el magad – súgtam, mikor már éreztem, hogy készen áll.
A teste megfeszült, ám ezúttal nem az élvezettől. Apró puszikkal halmoztam el nyakát, miközben belé vezettem magam. Kissé eltorzult arcából láttam, hogy fájdalmat okozok neki, így csak megálltam, és vártam. Nyugtatóan simogattam oldalát.
- Folytasd – nyögte, én pedig engedelmeskedtem neki.
Mozdulatom nyögést váltott ki belőle. Imádtam a hangját. Lassú ütemet felvéve hatoltam belé és húzódtam ki. Időnként mély csókot váltottam vele, időnként pedig a nyakát kényeztettem, apró foltokat hagyva rajta.
Hiába, épp hogy megismertem, együttlétünk mégsem egy szükséglet kielégítő szexre hasonlított. Sokkal inkább olyan volt, mintha szeretkeznék vele. Talán azért, mert már akkor úgy éreztem, hogy szeretem. Csodáltam, és szükségem volt rá. Szükségem volt erre a gyönyörűségre, aki ki tudja, miért éppen engem választott. De akkor semmi már nem számított, csak a tény, hogy a karjaimban tarthatom, végtelenül boldoggá tett.
Hangosan élvezett el, végigkarmolva a hátamon, én pedig követtem. Miután a gyönyör utolsó hullámai is végigsöpörtek a testemen, lihegve mellé gördültem.
Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy mindez velem történik meg.
Bátortalanul felém fordult, és a mellkasomhoz bújt. Mosolyogva húztam magamhoz szorosabban. Sóhajtva simult bele ölelésembe.
- Nagyon rossz volt? – kérdeztem óvatosan.
- Tökéletes volt – felelt, bár elég halkan, alig hallottam meg.
- Ráérsz itt maradni? Nem áll szándékomban elengedni téged… - érdeklődtem.
Válasz helyett csak csókra invitált, majd az egész kezdődött elölről. Ezúttal azt is megmutattam neki, amit előzőleg nem. Ő pedig meglepően felbátorodott, és már nem félt más esetben illetlen helyekre nyúlkálni a kezeivel.
Végül a karjaimban aludt el, rengeteg élvezet és majd egy óra beszélgetés után, kimerülten, a levakarhatatlan boldog mosolyával az arcán.
Ez volt az első éjjel ezen a télen, amikor nem fáztam.

~

Reggel boldogan ébredtem, azt hiszem, nagyon szépet álmodhattam. Aztán eszembe jutott a tegnap, és a szemeim azonnal felpattantak. Christian…
Nem volt mellettem. Egyedül voltam a szobában, egyes egyedül. Körbenéztem, és a cuccai sem voltak már itt. Csupán az én ruhadarabjaim hevertek szanaszét a szobában, bizonyítva, hogy a tegnap nem csak álom volt.

~

Ez a hét is éppen olyan volt, mint az előző, csak ezerrel rosszabb. A barátaim elviselhetetlennek tituláltak, és semmihez sem volt erőm. Alig aludtam valamit.
Fogalmam sem volt, miért nem keltett fel, ha el kellett mennie. Miért nem hagyott legalább egy üzenetet…
Átkoztam magamat, hogyan lehettem akkora idióta, hogy nem kértem el a telefonszámát. Még csak a vezeték nevét sem tudom. Hiába tudtam meg az esti beszélgetésünk alatt meg róla sok mindent, ezek az információk nem segítettek a megtalálásában.
Teljesen tanácstalan voltam, az egyetlen reményem a következő hétfő volt. Bár igazából azt sem tudtam, akar-e még látni egyáltalán.
Hiánya belülről mardosott, és hiába nem akartam bevallani, tudtam, menthetetlenül belészerettem, és bármit megtettem volna, hogy ismét az enyém lehessen.


~


A tanítás után szinte rohantam a megállóba. Szakadt a hó, és mindent beborított a fehérség. Alig bírtam egyhelyben maradni, egyszerre reménykedve és rettegve számoltam vissza a perceket.
Mikor megérkezett a busz, siettem hátra a szokásos helyemre. Velem szemben most egy csapat velem egyidős fiú ült és állt. Már épp eluralkodott rajtam a csalódottság, amikor megláttam. Ő is észrevett engem. Tökéletes külseje még mindig elszédített.
Mikor rájöttem, hogy a haverjai mind engem figyelnek, kétségbeestem, és nem mertem még csak megmozdulni sem…
- Ő az? – hallottam, ahogy az egyik fiú Christianhoz szól.
Ő csak bólintott, majd felállt, és kapaszkodva elém sétált.
- Szia – köszönt komoran. Most jöttem rá, mi hiányzott megjelenéséből. Eltűnt a mosolya, még csak nyoma se volt az arcán.
- Ott hagytál – közöltem vele szárazon.
Láttam a szemeiben a kétségbeesést és a szomorúságot. Megpróbált megérinteni, és bár minden porcikám vágyott rá, elhúzódtam.
- Sajnálom – nyelt egyet.
- Még csak egy „köszi az éjszakát” üzenetet sem hagytál – hangom gúnyosan csengett.
- Haza kellett mennem, még iskola előtt. Nem akartalak felkelteni… 
- Ezért eltűnsz egy szó nélkül – kiabáltam rá kissé.
A busz fékezett, majd megállt, Christian barátai pedig egy-egy köszönéssel kettesben hagytak minket. Már csak a többi húsz utas bámult minket.
- Nem akartam – görbült lefelé a szája, mint egy kisgyereknek, és a szeméből könnyek kezdtek hullani.
Nem bírtam elviselni.
Magamhoz húztam, és hagytam, hogy a vállamba temesse arcát. Rázkódott a zokogástól.
- Én vissza akartam menni… - hüppögte. – Vissza is mentem… Megtaláltam a házat… De nem mertem… Nem mertem… Ne haragudj…
És ekkor jöttem rá, hogy ő is pontosan ugyan azt élte át, mint én.
- Ne sírj, nincs semmi baj – próbáltam hátát simogatva lenyugtatni. – Minden rendben van, nem haragszom…
- Én azt hiszem, szeretlek… - suttogta, amikor már lecsillapodott, és csak állt az ölelésemben.
- Én is szeretlek, és szükségem van rád. Illetve mint már korábban is mondtam, nem áll szándékomban elengedni téged… - vigyorogtam.
Amikor felpillantott rám, végre láthattam a már jól ismert, széles mosolyát. Aztán csókra nyújtotta száját, és nekem nem volt olyan érvem, ami miatt ellen kellett volna állnom neki.
- Add meg a telefonszámod. Most – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrően.
Mire számot cseréltünk, a busz már meg is érkezett, Christian pedig kézen fogva húzott maga után.
- Ezek szerint ma is átjössz… - jegyeztem meg, mintegy mellékesen. – De hová sietsz ennyire? – nevettem el magam.
Visszarántottam magamhoz, és nedves ajkaira tapadtam. Az égből szállingózó hópelyhek hullottak ránk, gyönyörűvé téve a tökéletes pillanatot.
- Mindig is szerettem volna hóesésben csókolózni – szakadt el egy pillanatra tőlem, csak hogy kijelentése után még édesebb csókokat váltsunk.
Ezek után biztosan állíthatom, hogy létezik az a bizonyos őrültség, amit az emberek csak így neveznek: szerelem első látásra.